Önmegvalósítás Törvénye

Az Én vagy Önmegvalósítás törvénye kimondja, hogy minden embernek a saját módján kell fejlődnie.

Az önmegvalósítás annak megvalósítása, ami potenciálisan vagy. Minden élet lényege isteni. Ez úgy értendő, hogy minden Monád (Szellemi Esszencia) valamikor megvalósítja a benne rejlő potenciális istenséget. (Tehát egyszer mindannyian isteniekké válunk.)

Az emberi fejlődés előtt a Monádok tudata automatikusan fejlődik az elkerülhetetlen élettapasztalatokon keresztül. Az emberi birodalomban azonban felébred az öntudat, és ezáltal megkezdi működését az én törvénye.

Emberként tehát muszáj, hogy saját magunk kezdjünk a vándorolni a hosszú úton, saját munkánkkal szerezzük meg azokat a tapasztalatokat, azt a tudást, azokat a tulajdonságokat és képességeket, amelyek felemelnek minket az egyre magasabb emberfölötti birodalmakba és végül, a legmagasabb isteni birodalomba, kozmikusan mindentudóvá és mindenhatóvá téve minket. Az önmegvalósítás törvénye irányít minden öntudatos életet.

Az Én törvénye kimondja, hogy az egyén fejlődése az egyén saját feladata, hogy senki más, mint saját maga képes fejleszteni magát. Ez azért van így, mert ami fejlődik az a sajátosság, ami örökérvényűen egyedi minden egyénben.

Az én törvénye egyértelművé teszi, hogy saját magától az embertől függ az ember tudatosságának a fejlődése, ami akármennyi inkarnációt igénybe vehet. A tudatos önmegvalósítás legnagyobb akadályai a minket tévútra vezető tévhiteink, az emocionális illúzióink és mentális fikcióink. A teljesen hibás életszemléleteinknek és életcéljainknak az a következménye, hogy félreismerjük magunkat és a lehetőségeinket, hogy vakok vagyunk az inkarnációnk célját illetően, hogy számtalanszor tévedünk, hogy engedünk a reményvesztettségnek és a kétségbeesésnek.

Az önmegvalósítás megköveteli a tudást, a bizalmat az életben, a bizalmat az énben, a bizalmat a törvényben, az önhatározottságot és az akaratot. Az ember csak akkor válhat önhatározottá, amikor elér egy magasabb mentális stádiumot, amikor soha többé nem áldozata az emocionális illúzióknak és a mentális fikcióknak. Az akarat az egy megingathatatlan elszántság arra, hogy alkalmazod azt a tudást, amit megértettél elméletben. Teljes terjedelmében ez csak akkor lehetséges, amikor az ember elérte az eszményiesség stádiumát. Azonban aki eléggé elszánt rá, az alacsonyabb stádiumokban is fejlesztheti az ehhez szükséges valamennyi tulajdonságnak a lényeges elemeit.

Az önmegvalósítás egy hosszú lejáratú munka azután, hogy elkezdtél tudatosan törekedni rá és intelligensen akarod alkalmazni az élettörvényeket.

Aki a célt el akarja érni, az akarja használni az eszközöket; próbálja spontánul és külső hatás nélkül alkalmazni az élettörvény-ismereteit. A behódolás minden más „tekintélynek”, mint annak a legmagasabb fénynek a követése, amit látsz, az a szabadság törvényének és az én törvényének a megsértése. Nem másoknak a feladata hogy kényszerítsék az önmegvalósítást vagy a törekvést a fejlődésre. Ez olyan lehetetlen, mint kényszeríteni valakit, hogy szeressen.

Az önmegvalósítás a saját tapasztalásunkon keresztül történik. Minden fejlődik a tapasztalásokkal és a tapasztalások feldolgozásával. Csak a tapasztalataid feldolgozásával fogsz belátásra és megértésre jutni. Csak elmélkedéssel, analizálással, objektivitásra tett erőfeszítésekkel lehet észrevenned azt az egyetemes tanulságot, ami minden személyes tapasztalásban rejtőzik. Amit mások adnak nekünk tanítások, tanácsok, tapasztalat-megosztások formájában rendszerint túl gyengén hatnak ránk. Csak akkor nem vesznek el hamar, ha már elértük a neki megfelelő megértést és képesek vagyunk sajátunkként használni. Ebben az esetben már tapasztaltuk és feldolgoztuk egy előző életben; így nekünk van lappangó belátásunk és csak újraemlékeznünk kellett.

Bizalom az életben, bizalom az énben, bizalom a törvénybe
Az önmegvalósítás feltételezi három tulajdonság hatékonyságát. Ezek a bizalom az életben, a bizalom az énben és a bizalom a törvényben. Ezek nem fejlődhetnek, csak amikor az ember elérte a kultúra stádiumát, felismerte az egység életbevágó jelentőségét és kezdte érteni az élet értelmét.

Különbséget kell tenned az élet értelme és az inkarnációd értelme között. Az ember jelen inkarnációja egy darab egy roppant kirakójátékban, amit nem tud áttekinteni. Nem emlékezik a múltjára és semmit sem tud a jövőjéről. Így nem láthatja az evolúció „vörös fonalát”, ami végigvonul a létezésén. Nem fedezi fel annak az egyetlen életnek az értelmét, amit ismer. Ez az inkarnáció kibírhatatlanul nehéznek, fájdalmasnak, érthetetlennek tűnhet számára.

A bizalom az életben adja az embernek azt a hitet, hogy az élet mindennek a legjobbat szánja még akkor is, amikor sok van, ami ellene szól ennek hitnek. A bizalom az életben egy nem intellektuális bizonyosság arról, hogy pozitív értelme van annak ami történik, hogy az élet egy iskola a szükséges tapasztalatok összegyűjtése számára, hogy a játékot sohasem lehet teljesen elveszíteni, hogy a kudarc sohasem végleges, hogy mindig vannak új kedvező alkalmak és jön egy új nap, hogy a sikertelenségek és szerencsétlenségek szükségesek ahhoz, hogy megértsük az életet és az embereket, levonjuk a további utazás számára szükséges tanulságokat.

Amikor az ember a hylozoikát jön tanulmányozni, egy olyan intellektuálisan elfogadható életmagyarázatot kap, ami szemlélteti számára, hogy az ő bizalma az életben jól megalapozott. De hogyan birtokolhatja a bizalmat az életben mielőtt megkapja ezt az ismeretet? A válasz az, hogy az a tapasztalat, ami az én altudatában van, mérhetetlenül nagyobb, mint amit az ember aktualizált az inkarnációjának a testeiben. Ezekben csak azt ismeri, amit asszimilált a műveltségen és a személyes tapasztaláson keresztül ebben az életben. Nem tudja, hogy ezelőtt számtalanszor élt, hogy ő – a Monád – halhatatlan. Az én azonban tudja ezt. És ez az alapja az ember bizalmának az életben.

A bizalom az énben alapja ugyanaz. Az én ösztönösen tudja, hogy végső soron csak saját maga az, akire támaszkodnia kell, de azt is tudja, hogy sajátmagában neki megvan mindennek a potenciálitása. Az én előzőleg számtalanszor boldogult látszólag reménytelen helyzetekkel és feladványokkal. A bizalom az énben adja az embernek a képességet és bátorságot, hogy legyen önmaga, egyszerű, álarcnélküli, spontán, merjen gondolkodni, érezni és cselekedni a saját módján, merje kimutatni a tudatlanságát, merjen kételkedni, merje megkérdőjelezni a tekintélyek „bölcsességét”, merje óvni a szabadságot és a jogot, merje követni a nemes ösztönzéseket, merjen tévedni. A bizalom az énben független a sikertől vagy sikertelenségtől, azoktól az illúzióktól, amelyek összetörnek, amikor kipróbáljuk. Független az emberi dicsérettől vagy szemrehányástól vagy az egyén saját hiányzó képességétől. És semmi köze nincs az önteltséghez, tolakodáshoz vagy elbizakodáshoz.

Bizalom a törvényben az a bizalmunk a változhatatlan természettörvényekben és élettörvényekben. Vannak emberek, akik sohasem tanulmányoztak ezoterikát, és akik sosem hallották azt a kifejezést, hogy „élettörvény”, mégis rendelkeznek egy spontán bizalommal, ami azt mondja nekik: nincsen olyan hogy „életnek az igazságtalansága” hanem a tökéletes igazságosság kormányozza a világot. Nem aggódnak a saját fejlődésükért vagy másokéért, hanem tudják, hogy minden jól végzett munka a jó szolgálatában eredményt kell hozzon, még akkor is, ha az ilyen eredmény késhet. Ők bíznak a törvényben és nem azt követelik, hogy lássák az eredményeket.

A bizalom a törvényben tartalmazza még a képességet kivárni a megfelelő lehetőséget, a megfelelő kapcsolatot, a megfelelő szintjét a fejlődésnek. Ez szöges ellentéte annak az aggódásnak és sietségnek, ami sok okkultistát késztet belekontárkodni abba, amire még nem lesznek készen sok inkarnáción keresztül és ami nem rövidítés számukra, hanem csak jókora kerülő.

Az önmegvalósítás akadályai
Az önmegvalósításnak sok akadálya van. A legfontosabbak közül néhány a következő.

Az elválasztó hajlam a szöges ellentéte az egységre irányuló akaratnak. Ez nyilvánul meg az egoizmusban és egy rosszindulatú hozzáállásban az élet iránt és az életben mindenhez, sajátmagához is. Ez nem csak a kifejezett gyűlöletet foglalja magában, hanem az agresszivitást, az ingerültséget, az irigységet és a mások feletti uralkodás vágyát is. Mindezek megakadályozzák az egységet, mint ahogy a kiszipolyozás és a vetélkedés teszi. Az elválasztó hajlam természetesen a moralizmust is magába foglalja.

A moralizmus és a megítélő hozzáállás a gyűlölet és az élettudatlanság következménye. A gyűlölet egy személytelen erő, mint a szeretet. Egy embernek, akit eltölt a gyűlölet, muszáj levezetnie azt. Hogy ki lesz az áldozat az kevéssé lényeges. Az egyszerű létével egy nemesebb ember szolgálja azt, hogy emlékeztet másokat a kicsinyességükre. És így válik ellenszenvessé a moralisták számára, akiket eltölt a sajnálatra méltó gyűlöletük. Mások lebecsülése a rosszindulatú egyén „önmegvalósítása”.

A moralisták azt hiszik, hogy képesek felbecsülni egy másik embert és azután joguk van megítélni őt. Egy nagy tévedés. Nincs ember, aki képes felbecsülni egy másik embert. Mit lát egy másik emberben? Az ént a jelenlegi inkarnációjában, legfeljebb. Ez minden. Az egyén megszerzett tulajdonságainak és képességeinek egy töredéke, ami megjelenik. Ráadásul a rossz aratása a jelenlegi inkarnációjában sokkal alacsonyabb szintre kényszeríthette őt annál, amit egyszer már elért.

Az aratás nem utal egy ember helyzetére az evolúcióban. Kemény aratás esedékes lehet még a legmagasabb emberi szinten is, főleg amikor az embernek az utolsó aratását kell learatnia mielőtt átléphet az ötödik természeti birodalomba.

Sőt a moralista nem sejti, hogy a gyűlölködés indítékaival teljesen képtelen tárgyilagosan felbecsülni még azt is, amit láthat. Csak azt látja, amit látni akar, a negatív jellemvonásokat. Ezzel leveszi az álarcot magáról. A másik emberben csak azt az alacsonyabbat látjuk, amit sajátmagunk birtoklunk, jelenlevően vagy lappangóan. A magasabb mindig észrevétlen számunkra.

Más akadályai az önmegvalósításnak azok, amelyek gátolják éppen a kutató ösztönt, amelyik annyira fontos a saját belső növekedésünkhöz és megújulásunkhoz. Néhány legnagyobb akadály alább van ecsetelve.

Az intellektuális rabszolgaság abban jelenik meg, hogy nem mered kialakítani a saját véleményed, hanem behódolsz a tekintélynek, sőt még az alapokat sem vizsgálod, meg amin a tekintély állításai nyugszanak.

A dogmák korlátozzák a nézeteket és lehetetlenné teszik az új, nélkülözhetetlen ideák elfogadását. A dogmák irányítanak mindent: politikát, vallást, szakmai életet, tudományt, szociális életet (ahol konvencióknak nevezik ezeket). Definíciószerűen egy dogma olyan valami, amit tilos megkérdőjelezni. A dogmák elveszítik erejüket amint általánosabb lesz annak megértése, hogy a változás törvénye kormányoz mindent, hogy semmi sem létezhet örökké, hogy szükséges új formáknak készülniük és az öreg formáknak összetörniük ahhoz, hogy a bennük rejlő cél megvalósuljon.

A létért való küzdelemnek és a mindennapi élet trivialitásainak nagy hatalma van, hogy elnyelje az embert, ha ő nem birtokol erős belső ellenerőket, amik lehetővé teszik számára, hogy életben tartsa a kapcsolatát az ideálok világával. Ez nem azt jelenti, hogy futamodjunk meg azoktól a kötelességektől, amiket a közösségi és a társadalmi élet tesz ránk. Hanem minden igyekezetünkkel segítsük magunkat és másokat élni egy magasabb szinten, mint a csupán triviális.

 

imazaszlovissza a Szellemi Törvényekhez >>>

in: Lars Adelskogh: Hylozoikai tanulmányok
hylozoika.hu

Reklámok