“Ha gondolatban az űrnek olyan centrumába helyezhetnénk magunkat, melyből az evolúció menetét át lehetne tekinteni, és így láncunk világai­nak történetét úgy tanulmányozhatnánk, amint azo­kat akkor képzeletben látnánk, és nem úgy, amint a valóságban, mint fizikai, asztrális és mentális világok léteznek, – azt gondolom, így tekintve a fejlődő csoportokra, a fejlődő emberiségre, az egészet a következő képben lehetne ábrázolni.

Nagy hegy emelkedik előttünk az űrben, út kanyarodik rajta köröskörül, fel egészen a tetejéig. Hét kanya­rulat van az úton, hét-hét állomással. Mindegyik állomáson a zarándokok egy időre megállnak, hogy az állomáson belül levő kígyóutakra is fel­másszanak. Szemmel kísérve e spirális út nyo­mát, azt látjuk, hogy a hegy tetején végződik, hogy hatalmas Templomhoz vezet. Fényes, fehér már­ványból épült Templomhoz, mely tündökölve áll ott és élesen emelkedik ki az azúrkék háttérből. Ez a Templom a zarándoklás végcélja. Akik benne vannak, befejezték pályafutásukat. Befejezték, már ami ezt a hegyet illeti, és csak azért maradnak ott, hogy segíthessenek azoknak, akik még útban vannak felfelé. Ha a Templomot közelebbről meg­tekintjük, ha megérteni próbáljuk, hogyan épült,­ akkor közepében a szentek szentélyét látjuk, s körülötte négy kerek csarnokot, melyek azt mint koncentrikus körök övezik. Mindez a Templomon belül van.

Fal választja el a csarnokokat egy­mástól, és hogy egyik csarnokból a másikba jut­hasson a vándor, kapun kell áthaladnia. Minden bekerítő falnak csak egy kapuja van, tehát mind­azoknak, akik a centrumba akarnak jutni, négy kapun kell áthaladniuk. A Templomon kívül van azután még egy bekerített hely, az Előcsarnok. Ebben a csarnokban még több csarnok van, mint magában a Templomban. Tekintsünk a Templomra, a csarnokokra és a hegyen felfelé kanyarodó útra, és az emberi evolúció képét lát­juk, azt az utat, melyen az emberiség halad, a Templomot, mely végcélja. A hegy körüli úton nagy tömegbe torlódnak össze az emberek, mintha megálltak volna, de azért mégis felfelé másznak, csakhogy olyan lassan, hogy úgy látszik, mintha minden előre tett lépés után hátra is lép­nének egyet, és bár az egész tömeg felfelé irányítja lépteit, olyan lassan emelkedik, hogy haladás alig vehető észre. Az állandóan felfelé botorkáló emberiség fejlődése oly lassúnak, oly fárasztónak, fájdalmasnak látszik, hogy csodálkozunk, hogy meg nem unják. Ha nézzük az utat, évmilliók telnek el, évmilliók egy zarándoknak a követésé­ben. És míg ő így évmilliók alatt járja az utat, életeinek végtelen sorozata mintha eredmény­telenül múlna el, mind csak ebben a mászásban eltöltve. Elfáradunk, ha e nagy tömeg lassú haladását nézzük. Nézve őket, azt kérdezzük: „Miért emelkedünk olyan lassan? Miért tesz millió meg millió ember ilyen hosszú utat? Miért igyekszenek mindig felfelé, ahhoz a Templomhoz, mely a hegytetőn áll?”

Közelebbről nézve úgy tetszik, mintha azért haladnának ilyen lassan, mert nem látják céljukat, tehát nem ismerik azt az irányt, amelyben haladnak. Ha figyelemmel kísérünk egy-egy vándort, azt látjuk, hogy folyton jobbra-balra tér, hogy cé1­talanul tipeg ide-oda. Az emberek nem halad­nak egyenesen előre, mintha valami cél felé törekednének; ide-oda lézengenek, mint a virá­got szedegető, lepkék után futkosó gyermekek. Úgy látszik, mintha idejük legnagyobb részét elfecsérelnék. Azután bealkonyodik, és a vándor egy egész napi járás után oly keveset haladt. További megfigyelés után azt sem mondhatjuk, hogy értelmi fejlődésük valamivel meggyorsítaná haladásukat. Ha azokra tekintünk, kiknek értelme alig fejlődött, úgy tűnik fel, mintha minden élet­nap után majdnem ugyanazon a helyen merülnének álomba, melyen a megelőző napon állottak, sőt azok is, akik intellektuális tekintetben jobban ki vannak fejlődve, csak lassan, igen lassan halad­nak, és csak csekély a mindennapi előmenetelük. Elcsüggedt szívvel nézzük e botorkálást és csodál­kozunk, hogy miért nem tekintenek felfelé, miért nem keresik útjuk irányát!

Az a csarnok, melyet a legelőbbre jutott zarán­dokok már megközelítettek – a Templom előcsar­noka – úgy látszik nemcsak azon az úton érhető el, mely annyiszor kanyarodik körül a hegyen, ha­nem más ösvényeken is, melyek nem vezetnek a hegy körül, hanem az oldalán, egyenesen felfelé. Ezekre azonban csak az vállalkozhat, kinek szíve bátor, kinek izmai erősek. Ha megfigyeljük, ho­gyan találják meg egyesek az Előcsarnokhoz ve­zető utat gyorsabban, mint társaik, azt látjuk, hogy első lépésük a hosszú spirális úttól félreesik, egye­nes irányban az Előcsarnok felé. A hosszú útnak különböző pontjairól történhet ez, még pedig akkor, mikor az évezredekig folyton körben ván­dorló lélek először sejti meg útjának célját.

A hegytetőn álló ragyogó Templomból egy fénysugár érte a vándort. Feltekintett az út virá­gairól, kavicsairól és lepkéiről – s egy percre meg­látta a Templomot. Ettől a pillanattól kezdve többé már nem az, aki volt. Jóllehet, hogy csak meg­pillantotta útjának célját, végét, mégis már látta a hegy tetejét, mely felé iparkodik, látta az ös­vényt is, mely egyenesen felvezet a hegyolda­lon, melynek végén a Templom tündöklik. És abban a percben, melyben a lélek, ha csak egy pillanatra is felismerte, hogy ezt az irányt is kö­vetheti ahelyett, hogy hétszer járja körül a hegyet, és annyi körutat tegyen meg a felfelé vezető úton (mert nemcsak a hegy körül, hanem az úton be­lül is vannak kanyarulatok, azaz minden nagy körúton belül hét kisebbet kell megtenni, ami magában véve is sokáig tart), abban a percben, melyben a lélek megpillantotta célját és a hozzá vezető egyenesebb ösvényt, megértette, hogy az ösvénynek neve van, s hogy e név: „Szolgálat!” Megértette, hogy azoknak, akik arra a rövidebb ös­vényre térnek, egy kapun kell áthaladniuk, me­lyen ez az aranybetűs felírás tündöklik: „Szol­gáld az emberiséget!” Megérti a lélek, hogy mi­előtt elérhetné az Előcsarnokot, át kell haladnia ezen a kapun, s be kell látnia, hogy az élet a szolgálatra, nem pedig az önzésre való. És vé­gül megérti, hogy csak úgy juthat fel gyorsabban, ha az el-elmaradozókért teszi ezt, hogy – elérve a Templomot – az eddiginél még hathatósabb segítségben részesülhessenek a felfelé kapasz­kodók.

Mint mondottam, csak pillanatnyi felcsillanás, csak a Templom megpillantása volt az egész: kép, mely látható volt egy percre és ismét eltűnt. Csak egy sugár jutott a szembe azokból a sugarakból, melyek a hegyről leözönlenek. És annyi érdekes tárgy van a hosszú kanyargó úton elszórva, hogy a lélek tekintete újból könnyen rájuk téved. Ha azonban már látta egyszer a fényt, könnyebben megpillanthatja máskor is. Ha egyszer a végcél, a szolgálásnak kötelessége és ereje bevésődött a lélekbe, ha csak mint múló képzelet is, akkor megmarad a lélekben az az óhaj, hogy a rövidebb ösvényre térjen, hogy olyan utat keressen, mely egyenesen felvezet a Templom előcsarnokához.

Az első látomás után időről-időre felvillan e fény a lélekben. Hosszas kapaszkodása közben nap-nap után újabb fénysugarat lát, a világosság mind ragyogóbb lesz, és azt vesszük észre, hogy azok a lelkek, akik – legalább egy pillanatra – rájöttek, hogy az életnek van célja, nagyobb ki­tartással fognak a mászáshoz, mint társaik. Bár még mindig a hegy körül kanyargó úton halad­nak, mégis azt látjuk, hogy már kitartóbban gyakorolják azt, amit erénynek nevezünk, hogy nagyobb buzgalommal szentelik magukat annak, amit vallásnak nevezünk, a vallásnak, mely közölni akarja velük, hogy hogyan kell felfelé kapasz­kodniuk, s hogyan érhetnek el végre a Templom­hoz. Ezek a lelkek, akik megpillantották útjuk végcélját, akiket vonz az odavezető ösvény, igyek­vésükkel és meggondoltságukkal kiválnak társaik közül. A felfelé kapaszkodó nagy tömeg élére kerül­nek, és gyorsabban haladnak, mert útjuknak már van némi célja, mert olyan irányban haladnak, melyet már kezdenek megérteni. Ha tökéletlenül is, de már valami célt szeretnének követni vándorútjukban, már céltudatosan kezdenek élni. Igaz ugyan, hogy még alig értik, hogy mi a végcél; inkább csak homályos intuíció ez, mint az út határozott megértése. De azért már mégsem botorkálnak céltalanul ide-oda, majd erre, majd meg a másik oldalra, egy dara­big felfelé, majd ismét lefelé. Most már állandóan felfelé kapaszkodnak a kanyargó úton, és minden élet napjával valamivel gyorsabban haladnak, míg végre határozottan megelőzték a nagy tömeget a spirituális életben, az erény gyakorlásában és embertársaik segítésének növekedő vágyában. Ilyen­képpen gyorsabban haladnak a hegytető felé, ­bár még mindig a kanyargó úton – és már határozott módon kezdik fejleszteni, művelni magu­kat. Segíteni iparkodnak felebarátaiknak, hogy velük tarthassanak a mászásban. Mivel pedig mindig előbbre vannak valamivel, jobbra-balra kinyújtják segítő kezüket, hogy magukkal vigyék az el-elmaradozókat.” (Annie Besant: Az Előcsarnokban)

Spirituális Lélekgyógyász képzésünk célja, hogy felvillantsuk a hegy tetején álló templomot, és támogassuk azokat akik készek célirányosabb életre és haladásra.

Folyatatás ….

Spirituális Lélekgyógyász képzésről bővebben itt >>>

Spirituális Lélekgyógyászat távoktatásban is >>>