Miért jó, ha néha rám telepszik a bánat?

boldogságLehet, hogy Karácsony előtt nem igazán ilyen írást olvasnál.
De SOHA ne felejtsük el, hogy világunk duális. Az egyik pólus NINCS meg a másik nélkül. Mi lenne, ha állandóan csak kilélegeznénk és a belégzést megtagadnánk. Vagy csak a nappalt akarnánk, és az éjszakát elutasítanánk.

Mi pedig ebben a tagadásban, egy pólusosságban élünk. Mindig boldogan, fiatalon, szabadon, bőségben, “haverok, buli, fanta” állapotban kívánunk élni.

Azonban tudni kell, hogy jelenleg teljes önbecsapásban, önhazudozásban élünk, és erre a légvárra építjük életünket. (Kérlek nézz körül a világban! Háború, menekülttáborok, merényletek, félelem és félelem mindenfelé! Féltjük gyermekeinket, eldurvult a világ. MIÉRT? Miért itt tartunk? Nem ezt kaptuk a Teremtőtől. Mit tettünk, teszünk emberek! Ébresztő! Talán még nem késő!!)

Ha szembenéznénk a valósággal és az élet ritmusával belső világunk kerekedne, sokkal kiegyensúlyozottabbak, energikusabbak és beteljesedettebbek lehetnénk.

Steinmüller Csilla
spirituális tanító

The Good Life CVR SI.inddHugh Mackay
Miért jó, ha néha rám telepszik a bánat?
Mindenki boldog akar lenni, ám az élet része a nehézségekkel való megbirkózás is.

Úgy tűnik, félünk a szomorúságtól. Oly sokat hangsúlyozzák a boldogság, a pozitív gondolkodás és a megingathatatlan önbecsülés fontosságát, hogy hajlamosak lettünk megfeledkezni arról, hogy a teljes emberré válásunk fontos része a nehéz helyzetekkel való megbirkózás is.

A „pozitív” érzések persze sokkal kellemesebbek, és könnyebb velük együtt élni, de teljesen normális, ha időnként ránk telepszenek a bánat és a szomorúság hullámai, hatalmába kerít az elkeseredettség, a kétség és a csalódottság érzése. Ezek az érzések mind tanítanak nekünk valamit önmagunkról, és nélkülük soha nem tudnánk meg, mi a boldogság.

Mindez attól függ, mit értünk „boldogság”-on, ezért kezdjük a legelején. Arisztotelész görög filozófus azt tanította, hogy az ideális élet az eudaimónia, mely szót rendszerint „boldogság”-nak fordítják. Arisztotelész azonban nem az érzéki örömökről beszélt, és nem is arról a valóságtól elszakadó életről, mely a tévképzeten alapul, miszerint a dolgok jobbak (vagy annak kellene lenniük), mint amilyenek valójában.

Az ő boldogság-fogalma közelebb áll „teljesség” szavunkhoz, mint ahhoz a gyakran önző, örömöket előtérbe helyező érzéshez, amit „boldogság”-nak nevezünk. Arisztotelész számára az eudaimónia a józan ésszel összhangban élést, a céltudatosságot, emberi kötelességeink teljesítését, az erényes életet, a világ dolgaiban való aktív részvételt jelentette, és főleg a szeretet, szerelem és barátság sokszínűségének, gazdagságának átélését.

A szeretet, szerelem és barátság gazdagsága? Mindenki tudja, hogy az nem rózsaszín álom. Az emberi kapcsolatok adhatják a legnagyobb megelégedettséget, és igen nagy mértékben járulhatnak hozzá a teljesség érzéséhez, de rettentően zűrzavarosak, kiszámíthatatlanok is tudnak lenni, sokszor súlyos csalódások, szorongások és szomorúság forrásai. És éppen ezért tanulhatunk belőlük oly sokat.

Amikor szomorúak és elkeseredettek vagyunk, úgy érezhetjük, hogy az élet kegyetlen és igazságtalan. Ezért ilyen időszakokban hajlamosak vagyunk a boldogságot megfelelő életcélnak vagy talán a létezés „természetes” állapotának tekinteni. Ezzel azonban figyelmen kívül hagynánk azt a fontos igazságot, hogy az emberi lét megéléséhez a szomorúság ugyanolyan szervesen hozzátartozik, mint a boldogság. A pillanatnyi derű és az öröm, sőt a bennünket időnként eltöltő elégedettség csak attól nyer értelmet, hogy éles ellentétben áll az átélt csalódással, szenvedéssel és szomorúsággal, sőt azokkal az időszakokkal is, amikor úgy érezzük, hogy a lélekölő rutin csapdájában vergődünk.

Amikor azt hallom szülőktől: „Csak azt szeretném, hogy boldogok legyenek a gyerekeim”, mindig kísértést érzek, hogy megkérdezzem: „Ez minden, amit kíván nekik? Valóban azt szeretné, hogy ilyen érzelemhiányos életet éljenek? Nem inkább azt szeretné, hogy meg tudjanak birkózni a csalódással, kudarccal, sőt az igazságtalansággal is?”

Amikor az emberek hirtelen, drámai változásokat élnek át – válást, halálesetet, anyagi veszteséget, nagyon súlyos betegséget –, a félelemszintjük megemelkedik, általában arról számolnak be, hogy szoronganak és szomorúak, sőt időnként pánikba esnek. Amikor a változások társadalmi méretűek, ugyanezek a reakciók széles körben jelentkeznek: a félelem és a bizonytalanság érzete járványszerű méreteket ölt.

A nyugati társadalmakat megrengető és alakító megrázkódtatások nyomán nem csoda, ha egy kissé zaklatottá válunk: újra felfedeztük a házasság intézményét (és sokan hátat fordítottak neki), átalakítottuk a családi élet jellegét, minden idők legalacsonyabbjára süllyesztettük a születések számát, egyre kevesebb családtag él egy fedél alatt, a bőrünkön érezzük a világgazdasági válságot, kiszélesítettük a gazdagság és a szegénység közötti szakadékot, és átírtuk a munkaerő-piaci statisztikákat (különösen a nők munkavállalása és a részmunkaidő terén).

Magával ragadott bennünket az információs és kommunikációs technikai forradalom, amely átalakította életmódunkat, munkánkat, és megváltoztatta a magánéletről és az identitásról alkotott fogalmainkat – főleg a fiatalokéit.

félelemAhogy Alvin Toffler Future Shock (Jövősokk) című könyvében már 40 évvel ezelőtt megjósolta, az életmódunkat megrengető változások nem csupán a félelemszintünket emelték meg (és lendítették fel a nyugtatófogyasztásunkat), hanem azt a gyötrő érzést is felerősítették, hogy nem tudjuk befolyásolni, irányítani a dolgokat. Reális a veszély, hogy csak rontunk a helyzeten, ha mindezen változásokkal szembesülve, a legjobb szándékkal, de túl nagy hangsúlyt adunk a „pozitív gondolkodás”-nak, és nem elegendőt a mindeme változások közepette bátran, sőt nemesen élés folyamatának.

Attól tartok, még a „boldogság” is új tartalommal telhet meg mintegy válaszképp arra, hogy meg szeretnénk szerezni az irányítást. Az a veszély fenyeget minket, hogy a boldogságot annak tüneteként vagy jeleként kezeljük majd, hogy az „irányítás” a mi kezünkben van, ezzel szemben viszont a szomorúság csak annak lehet a jele, hogy nem – mintha legalábbis választás kérdése volna, hogy boldog az ember, vagy szomorú.

Derűlátóan gondolkodni jobb, mint borúlátóan. De a reálisan gondolkodásnak még több a hozadéka, ha pedig realisták vagyunk, azt is belátjuk, hogy az élet gazdagsága éppen a fény és az árnyék váltakozásában rejlik.

„Fel a fejjel!”, mondogatjuk egymásnak, de vajon miért próbáljuk vidámságra biztatni azt, aki épp nehéz időket él át, veszteséggel vagy csalódással kell megbirkóznia? Én Marcel Prousttal értek egyet: „A szenvedésből csak úgy tudunk kigyógyulni, ha teljes egészében megéljük.”

Az emberek zöme arról számol be, hogy a személyiségük kiteljesedése a fájdalom és a szenvedés, nem pedig az öröm hatására következett be. Amikor tehát indokolt a szomorúság, ne akarjunk gyorsan túllenni a bánaton, csalódáson vagy lehangoltságon. A boldogság általában „futó vendég”, a fájdalmas érzések feldolgozásához viszont több időre van szükségünk.

lelőhely: Readers Digest rd.hu

Reklámok