Terápia vs. Önismeret

fejlődésNemrég volt egy beszélgetésem egy nagyon értelmes úriemberrel.

Privát beszélgetésnek indult, hétköznapi beszélgetés, hétköznapi gondokról, tervekről, falakról. Egy sikeres ember, aki fiatal kora ellenére igen sok mindent már letett az asztalra, mégis úgy érzi, valami nem kerek, nem egész az Életében.  Terápián gondolkodott, egész konkrétan pszichológushoz akart menni.

Amikor megkérdeztem miért, azt mondta, hogy úgy érzi zsákutcába került, mintha valami hiányozna. Nem tudja mi az, de nem boldog, hiányérzet és depresszió gyötri. Ezt a mondatot környezetemben igen sokat hallom mostanában. Nagyon sokan pszichológushoz, jóshoz, analitikushoz járnak, igazából már szinte bárkihez elmennek, csak hogy valaki megmondja nekik, mit kell tegyenek azért, hogy másként érezzenek. Ezzel csupán az a baj, hogy amíg valaki más mondja meg, mit és hogyan tegyünk, addig viszonylag kevesen (tisztelet a kivételnek) „fogadnak szót”. Sokan csupán megerősítésért mennek terápiára, mondván „én már terápián is voltam, de még így sem változik semmi” (szegény Én).

Visszatérve ehhez az úriemberhez, fejébe vette, hogy minek után „már mindenkinek van pszichológusa” ő is szert tesz egyre. Ez elgondolkodtatott…

Sajnos a tapaszt azt mutatja, hogy az embernek kell egy kegyetlen nagy pofon az élettől, egy tragédia, betegség, hogy ezeken elgondolkozzon, hogy a miértekre elinduljon választ keresni. Valami ami rádöbbent, hogy milyen rövid és értékes az Élet… Megkérdezzük magunktól, vajon Élem én az életemet, vagy csupán leélem…? Tartalommal töltöttem ki, vagy csupán egy vagyok a robotoló szürke tömegben, követve a vezérszavakat, munkába/iskolába be, onnan ki, eszünk, iszunk, alszunk, majd másnap kezdődik mindez előröl és csupán önmagunk megértésére nem jut időnk. Azt érezzük, hogy elszaladt mellettünk az élet és valami mégis hiányzik. Olyan érzés, mint amikor tudjuk, hogy valamit még meg kellene tegyünk, de elfelejtettük mi is az… Frusztrál, elkeserít üresség érzését kelti, majd egy idő után depresszióba kerget az, hogy nincsen Igazi célja életünknek. Kergetünk valamit egész életünk során, majd amikor utolérjük, rájövünk, hogy csak egy szappanbuborék volt, mely egyszer csak szétrobban, és nem marad más csak újabb üresség. Fel kellene már ébredjünk, hogy nem az anyagi világban kell keresgélnünk a boldogságunkat.

Ahelyett, hogy mástól várnánk a választ, miért ne indulnánk el mi magunk felfedezni a válaszokat?

Véleményem szerint először az Élet, a Szellemiség törvényeit kellene előbb felfedezzük, kutatnunk a miértekért. Manapság különösen fontos megtanulnunk az Élet törvényszerűségeit, szembenéznünk nem csupán önmagunkkal, de az Élet filozófiai és spirituális kérdéseivel is. Megértenünk azt, hogy dolgunk van e Földön, hogy egy nagyobb célt szolgáljunk. Tudatosítani azt, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen egy nagyobb egész részei vagyunk. Fejlődni jöttünk erre a Földre, itt az ideje, hogy megtaláljuk Életünk célját. Az Élet Végtelen körforgásában Ki vagyok Én Valójában?

Ne feledjük: „FELELŐSEK vagyunk önmagunk EGÉSZ-ségéért (teljességedért, gondolataidért, szavaidért, cselekedeteidért, vagyis személyiségedért.” (Steinmüller Csilla)

Sokszor hatékonyabb, és kíméletesebb is, ha Mi magunk jövünk rá „hibáinkra”, céltalanságunk okára, mintsem ha valaki, aki nem is ismerünk, arcul üt bennünket a tényekkel.  Természetesen vannak a terápiának finomabb változatai is, de a lényegen mit sem változtat: hosszútávon csakis a Lélek szintű önismeret nyújthat gyógyírt problémáinkra! Nem másoktól kell várni a „megváltást”, a feloldozást, hanem Nekünk kell végre felfedeznünk Önmagunkat, Önmagunkért! Felelősséget vállalni tetteinkért és döntéseinkért! Személyes tapasztalatból tudom, hogy amíg mindig azt kérdezgettem mindenkitől „jó, de hogyan csináljam?!?”, addig semmit nem haladtam Önmagam felé, semmi nem változott.

Nem várt más, mint a kudarcélmény, mely még inkább az értelmetlenség felé sodort. Szerencsémre a tanítóim az Önismeret útjára tereltek, így már Magam keresem a válaszokat, Önmagamban! Nem mondom, hogy fáklyás menet ez az egész, főleg amikor az ember lánya/fia rájön, hogy életében a legtöbb dologért, eseményért, éppen Ő maga a felelős azáltal, ahogyan egykor döntött, vagy éppen nem döntött. Itt nem állja meg a helyét az áldozat szerepszemélyiség: „szegény, a szülők/a tanárok/a gyermekkori sérülések miatt ilyen keserves az élete.”

főnix3Az Önismeret nem egy magányos műfaj, nem lehet otthon egyedül elvégezni. Kell egy olyan személy, aki szubjektívan végigvezet a folyamat során. Nem ítélkezik, nem megmondja a diagnózis és semmiképpen sem befolyásol! Ha TE nem AKARSZ változtatni, senki sem segíthet rajtad! Az nem elég, ha Én a kezedbe adok egy könyvet, mert úgy vélem ez segíthet rajtad, ha te azt nem fogod elolvasni, úgysem fog segíteni… Vagy azért mert eljöttél hozzám (vagy bárki máshoz) és kiborítottad a képzeletbeli „bilidet”; máris jobban érzed magad, ezért „gyógyulttá nyilvánítva magadat” tovább is lépsz. Majd kicsivel később meglepetten észleled, hogy ugyanabban a pocsolyában rovod a köröket, siratva a „játék mackódat”… semmi nem változik, csak ideig-óráig! Ilyenkor visszamehetsz a pszichológushoz, jóshoz, bárkihez, mellyel újabb pár jó hetet szerzel magadnak… Na de utána..?!?

A Lélek szintű Önismeretnél nem bűnbakokat keresünk, hanem kiutat, megoldást, melyet sokkal jobban értékelünk, ha Mi magunk találunk meg, olyan valaki segítségével, aki figyelemmel kíséri bukdácsolásunkat, mindeközben biztos hátteret nyújtva számunkra, mintegy védőháló. Én abba a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rátaláltam erre az iskolára, mely egy egészen új ÉNre nyitott kaput, melyet így harminc-sokévesen végre felfedezhetek. Jobb később, mint soha!

Parcsami Mónika

spiritális lélekgyógyász hallgató

2014. 11. 23.

Reklámok